A Nanyang Műszaki Egyetem (NTU) tudósai a kidobott durián héjat antibakteriális hidrogél kötszerré alakítják át – adta hírül szeptember 20-án a Reuters hírügynökség. Az eljárás során a gyümölcs héjából felszeletelt és fagyasztva szárított cellulózport kivonják, majd glicerinnel összekeverik. Ez a keverék lágy hidrogél lesz, amelyet kötszercsíkokra vágnak. A hagyományos kötszerekhez képest az organo-hidrogél kötszerek képesek hűvösebben és nedvesebben tartani a sebeket, ami felgyorsíthatja a gyógyulást. A szingapúri kutatók szerint a hulladékanyagok és az élesztő használata az antimikrobiális kötszereknél költséghatékonyabb, mint a hagyományos kötszerek előállítása, amelyek antimikrobiális tulajdonságait drágább fémvegyületek, például ezüst vagy rézionok okozzák.
Maga az irány nem újdonság, hiszen éppen e hónap elején foglalkoztunk azzal, hogy ugyanennek az egyetemnek a kutatói szabadalmi kérvényt nyújtottak be a kidobott amerikai ökörbéka-bőrből és halpikkelyből készült bioanyag sebkezelő és csontszövet-építési alkalmazásaira.
A kenderfélék családjába tartozó (s ezért a kannabisszal szoros rokonságban lévő) komlók (Humulus) közé három faj tartozik, amelyek közül a legismertebb és legelterjedtebb a közönséges komló (H. lupulus).
A Zöldszerész.hu 19 előnyét sorolja fel, köztük azt, hogy gyulladáscsökkentő hatása miatt hatásos a pattanások, ekcéma, bőrfertőzések, melanoma, és a bőr öregedése ellen, a sebgyógyulás elősegítésére. Az Egészségkalauz.hu ezt azzal egészíti, hogy külsőleg alkalmazva, borogatás gyanánt jótékony hatású a fekélyes sebek esetén. Ennél többet a hazai források nem árulnak el, még a Sebkezelés-Sebgyógyulás folyóiratunk sem.
A külföldi szakirodalom valamivel bőségesebb. 2012-ben Rita Negrão (Porto, Portugália) és munkatársai kimutatták, hogy a xanthohumol bevitele „természetes sörkörnyezetében” csökkentette a gyulladást, az oxidatív stresszt és az angiogenezist, javítva a sebgyógyulási folyamatot, ami arra utal, hogy ez a polifenol táplálékkiegészítőként jótékony hatást fejthet ki.
Egy 2017-es Origo.hu cikkben arról olvashatunk, hogy a George Mason Egyetem (Manassas, USA) kutatóinak sikerült a KV vérének felhasználásával olyan vegyületet előállítani, amely képes megakadályozni a sebek elfertőződését. Azok a megsebesített kísérleti állatok, amelyeket ezzel kezeltek, gyorsabban gyógyultak, mint azok, amelyek sebeit hagyományos módon ápolták. Úgy vélik, hogy a KV vérének felhasználása egy új típusú antibiotikum kifejlesztését eredményezheti. (Évente 23 ezer amerikai hal meg antibiotikum-rezisztens baktériumok miatt.)
E nyomon elindulva, némi keresgélés után megtaláltam Ezra M. C. Chung és munkatársai az npj Biofilms and Microbiomes c. folyóiratban publikált tanulmányát, amelyben arról számoltak be, hogy a KV-ból származó H1 hisztonból származó peptidet azonosítottak, VK25 néven. E peptidtől inspirálva létrehoztak egy DRGN-1 nevű szintetikus peptidet, majd megvizsgálták e két peptid antimikrobiális és biofilm elleni aktivitását a Pseudomonas aeruginosa-val és a Staphylococcus aureus-szal szemben.
A múlt héten jelent meg a Wound Care Learning Network-ön egy háromrészesre tervezett sorozatnak az első része, amely – egyebek mellett – röviden foglalkozik a negatívnyomás-terápia történetével is. Ez adja az apropót ahhoz, hogy a mostani blogbejegyzésben e cikkre, illetve Nyárfádi Gabriella és munkatársai továbbképző tanulmányának egy részére (Érbetegségek) támaszkodva, de az ott találhatóaknál részletesebben foglalkozzunk az NPWT-történelemmel.
A római korban azok, akikről azt hitték, hogy örökölt gyógyító erővel rendelkeznek, közvetlenül a szájukkal szívták ki a sebeket. A hadseregben „rendszeresítették” is őket, például Cato (i. e. 95 – i. e. 46) is vitt magával ilyen gyógyítókat az afrikai hadjáratához. Gaius Suetonius Tranquillus (?69 – ?160) levéltáros és életrajzíró azt írta, hogy egy ilyen gyógyítónak parancsolták meg, hogy szívja ki VII. Kleopátra sebét, hogy megkíséreljék újraéleszteni őt az áspiskígyó marása után. Mint mindannyian tudjuk, nem járt sikerrel.
A békákat már hosszú ideje széles körben használják a biológia-oktatási folyamatban. Ez az egyik első organizmus, amelyet a szövet-szerv-rendszer koncepcióinak bemutatására használtak a biológiai képzésben. Az ifj. Dudley D. Culley 1973-as cikkében közölt adat szerint a kutatók és az oktatók csak az USA-ban évi 15 milliót használnak fel belőlük. Meg is említi az amerikai ökörbéka (Lithobates catesbeianus, korábban Rana catesbeiana) felhasználását a sebkezeléssel kapcsolatos kutatásokban.
D. P. Clark (Philadelphia, USA) és munkatársai már 1994-ben arról jelentettek meg közleményt (Journal of Biological Chemistry), hogy az AÖ bőréből nyert új antimikrobiális peptid, a ranalexin szerkezetileg rokon egy bakteriális antibiotikummal, a polimixinnel. A poliximin már több alkalommal megemlítésre került a Sebkezelés-Sebgyógyulás folyóiratban, pl. a 2001/1-es számban abban az összefüggésben, hogy egy kutatás során az égési sebeknél a kollagenáz-polymyxin-bacitracin kombináció gyógyhatását jobbnak találták, mint a sulfadiazin egyedüli alkalmazását.
A hazai oldalakon kutatva egy érdekes összetett szóval találkoztam, a krokodilolajjal. A Cosmopolitan.hu 2015-ös cikke szerint a szert a hüllő bőr alatti zsírrétegéből nyerik ki, ami tele van E és A vitaminnal, valamint fontos zsírsavakkal, ennek köszönhetően gyulladásgátló hatású. Így állítólag minden bőrproblémára megoldást nyújt: gyógyítja a sebeket, ekcémát, pikkelysömört, csökkenti a bőrpírt és segíti a sejtek regenerálódását is. Dél-Afrikában, Mexikóban vagy Madagaszkáron már évszázadok óta használják a krokodilt ilyen célokra, az európai vagy amerikai szépségápolási ipar az utóbbi néhány évben „kapta fel”. Az ókori egyiptomiak kecske- és oroszlánzsírral kombinálva égési sérülések kezelésére használták. Mézzel vagy olívaolajjal keverve a végtagok remegésének enyhítésére is alkalmazták. Kleopátra és az afrikai sámánok is tudták, az élelemért folytatott küzdelemben gyakran súlyos sebeket szerző hüllők sérülései rendkívül gyorsan begyógyulnak, annak ellenére, hogy szennyezett és kórokozóktól nyüzsgő mocsarakban élnek.
A kaméleon elsőként eszünkbe jutó tulajdonsága az, hogy képes változtatni a színét. Jelenlegi ismereteink szerint ennek inkább az egyedek közötti kommunikációban van szerepe, és nem a rejtőzködés az elsődleges funkció.
Még 2011-ben Lien Van der Schueren (Gent, Belgium) és Karen De Clerck arról írtak, hogy a kaméleon textíliák a természetben található színváltó fajok mesterséges megfelelőjének tekinthetők. A textil anyagának színváltozása információt szolgáltathat a környező közegről, és a kaméleon textíliát figyelmeztető érzékelőként lehet használni. A színváltó textíliák csoportjában a halokróm textíliák, amelyek színe a pH-tól függően változik, jelentős potenciált kínálnak, mivel a természetben zajló folyamatok egész sorát érinti ez a paraméter. Például egy seb gyógyulási folyamata során a bőr pH-értéke változik. A gyógyulási folyamat előrehaladását tehát egy pH-érzékeny sebkötés jelezheti, s ezáltal elkerülhető a kötszer szükségtelen eltávolítása.
A Store Insider múlt héten megjelent cikke szerint a csomagolóanyagként általánosan alkalmazott egyszerhasználatos műanyagok által okozott környezeti problémákért közel 85%-os részesedéssel öt polimer a felelős, s ezek egyike az ásványvizes palackok, tisztítószerek alapanyaga, a
polietilén-tereftalát (PET), amelynek – mint majd látni fogjuk – bizony van kapcsolódása a sebkezeléshez és sebgyógyuláshoz is! A PET története 1941 körül kezdődött, amikor a Du Pont vegyészei a textilgyártásra alkalmasnak vélt polimerekkel kísérletezve kifejlesztették. A kutatásokat James Tennant Dickson és John Rex Whinfield vezették az Egyesült Királyságban, a Calico Printers Association cégnél. A Szovjetunióban először 1949-ben állították elő. Az első PET palackot 1973-ban ugyancsak egy Du Pont-tudós, Nathaniel Wyeth szabadalmaztatta.
Több hazai oldal is megemlíti, hogy Kínában már több ezer évvel ezelőtt is megfigyelték, hogy mágnesesség jelenlétében gyorsabban gyógyulnak a sebek és emellett szignifikánsan csökken a fájdalomérzet is. Ugyanakkor S. L. Henry és munkatársai szerint a műtéti gyógyulást elősegítő mágneses terápia legkorábbi alkalmazása az 1600-as évekre nyúlik vissza, amikor elektromosan töltött aranylevelet alkalmaztak a himlő lézióin annak érdekében, hogy megakadályozzák a hegesedést.
Rikk János doktori értekezésében megemlíti, hogy mind a csontegyesítés, mind a sebgyógyulás szignifikáns gyorsulást mutatott az állandó mágnes alkalmazását követően. Itt M. G. Dunn (Piscataway, USA) és munkatársai tanulmányára hivatkozik, amelyben már 1988-ban megállapították, hogy az elektromos stimuláció kollagén mátrixszal kombinálva valószínűleg jó módszer lehet a krónikus bőrsebek gyógyulásának fokozására.
A „hepatitis” szó a görög „hepar” és a gyulladást jelentő „-itis” tagokból áll, és szó szerint májgyulladást jelent. A vírusnak a sebkezeléssel és sebgyógyulással való kapcsolódása elsősorban az infekciók területén található meg. A sebészeti fertőzések okaik szerint lehetnek: gennykeltők által okozott (pyogen); anaerob (tetanusz, gázgangréna); vírus (veszettség, hepatitisz, AIDS); gomba (soor, candida);
specifikus (TBC, lépfene) fertőzések. A hepatitiszek közül sebészetileg a HVB jelentős. A Gaál Csaba-féle Sebészet tankönyv szerint a hepatitis B és C fertőzés veszélye sokkal reálisabb és gyakoribb, mint AIDS-vírus esetén, ugyanis a tűszúrásos sérülés hepatitis B-vel fertőzött beteg esetén 20-30%-os valószínűséggel okoz infekciót, az AIDS-szel összehasonlítva a prevalencia hatszoros.
Ön is küldjön bejegyzést! Közzétesszük!
Kérjük, szóljon hozzá a cikkekhez!