Az ezüst történelme a sebkezelésben

Még a múlt év végén egy az ezüstnek a sebgyógyulásban betöltött szerepével, illetve az erre a célra történő használatának történelmével foglalkozó blogbejegyzés jelent meg a WoundSource portálon. Ez a cikk, illetve az a körülmény, hogy a sebkezelő társadalom januárt az ezüst biztonságos alkalmazása hónapjának nyilvánította, adja az apropóját annak, hogy ezúttal a „WoundSource Practice Accelerator” által jegyzett írásra alapozva, de annál részletesebben e témakör történeti vonatkozásaival foglalkozzak.

Az ezüst a periódusos rendszer 47-es rendszámú eleme. Az Ag vegyjel forrása a latin argentum, amely az indoeurópai alapnyelv h₂erǵ szavából származik, jelentése „fényes” vagy „fehér”. Nyelvújításkori magyar neve ezüstany. Egy fehéren csillogó, jól nyújtható és hengerelhető nemesfém, amiből igen vékony lemezek és huzalok készíthetők. Egyike annak a hét fémnek, amelyet már a történelem előtti emberek is ismertek, így felfedezője ismeretlen. Pénzként és ivópohárként történő felhasználását már az Ószövetség (Mózes első könyve) is említi. Bányászatának első bizonyítékai i. e. 3000-ből származnak, a mai Törökország és Görögország területéről. Indiában, Kínában és Japánban szinte biztosan ugyanilyen hosszú időszakra tekint vissza az előállítása, de megfelelő dokumentáltság miatt ezt egyelőre csak feltételezhetjük.

A föníciaiak ezüst edényekben tárolták az ivóvizet, bort, ecetet, hogy megvédjék azokat a megromlástól. Az ókori Római Birodalomban, a görög városállamokban és Egyiptomban a gazdagok használtak ezüstöt az édesvíz tisztítására és minőségének sokáig tartó megőrzésére. Nagy Sándor hasonlóképpen járt el. Hippokratész is írt az ezüst gyógyító és betegségmegelőző hatásáról. Megemlíti, hogy egyetlen perzsa király sem ivott olyan vizet, amelyet nem ezüst tartályokban szállítottak, amely a vizet akár évekig frissen tartotta. Ez különösen fontos volt a katonai konfliktusok során, amikor a természetes forrásokból származó édesvízhez nem feltétlenül tudtak könnyen hozzáférni. Az orvostudomány megalapítója ezüstkészítményeket használt a fekélyek kezelésére és a sebgyógyulás elősegítésére. A macedónok ezüstlemezeket alkalmaztak a jobb sebgyógyulás érdekében, talán ez volt az első kísérlet a műtéti fertőzések megelőzésére vagy kezelésére.

Az ezüst-nitrátról szóló első feljegyzés egy Rómában kiadott gyógyszerkönyvből származik (i. e. 69). Gyógyászati szerként való használatáról Gabor számolt be 702-705-ben, Avicenna (980-1037) pedig ezüstreszeléket használt vértisztítóként, valamint az erős szívdobogás érzés (palpitáció) megelőzésére és a rossz lehelet kezelésére. Valamivel később (1520) Paracelsus (kb. 1493-1541) belsőleg használt ezüstöt, és ezüst-nitrátot is alkalmazott kiégető szerként a sebek kezelésére. A középkorban a szerzetesek népszerűsítették az ezüst-nitrát (pokolkő) használatát, amely az ezüst salétromsavval való reakciója során keletkező só. 1614-ben Angelo Sala (1576-1637) ezüst-nitrátot adott be irritáció elleni szerként, tisztítószerként és agyi fertőzések kezelésére. Ugyanebben az időben az alkimisták, akik összekapcsolták a hét bolygót a hét napjaival, valamint a test egyes részeivel, összekapcsolták az ezüstöt a Holddal és az aggyal, így olyan kifejezéseket hoztak létre, mint az „ezüsthold” és „lunatikus” (holdkóros). Később az epilepsziát kezelték vele, mert egy betegnek abbamaradt a rohama azt követően, hogy lenyelt egy nagy ezüstpénzt, amellyel megakadályozták, hogy megharapja a nyelvét. A máltai Sancta Infermeria kórházban a betegeket ezüst tányérokból etették, s a kor szokásaival ellentétben ágyukat nem kellett megosztani egy másik szenvedővel. A kínai császárok és udvaroncaik ezüst pálcikákkal étkeztek.

Az ezüst modernnek nevezhető felhasználási módjai az 1500-as években kezdtek megjelenni, az ezüst-nitrátot (AgNO3) a sebek kémiai kauterizálására (kiégetésére) használták. Megjegyzendő, hogy az ezüst-nitrátot belsőleg, az agyi fertőzések kezelésére is alkalmazták, de ez a gyakorlat mára kiment a divatból. Ambroise Paré (1510-1590) ezüst kapcsokat használt az arc rekonstrukciója során. Az 1700-as és 1800-as évek között az ezüst-nitrátot nemi fertőzések, lábszárfekély és akne kezelésére használták.

Az 1850-es években a nőgyógyászat megalapítója, J. Marion Sims (1813-1883) a nőgyógyászati sebészetben varratként kezdte használni az ezüsthuzalt, amely kedvezőbb eredményeket hozott az elődjeihez, a selyemhez és a bélhúrhoz (catgut) képest. 1884-ben egy német szülész, Carl Siegmund Franz Credé (1819-1892) 1%-os AgNO3-t alkalmazott szemcseppek formájában az újszülöttek számára az ophthalmia neonatorum (kankós újszülöttkori kötőhártya-gyulladás) fertőzés megelőzésére. Az eljárás az 1900-as évek elejére elterjedtté vált. A Johns Hopkins Kórház (Baltimore, USA) első sebészeti vezetője, William Halsted az ezüsthuzal varratok használatát szorgalmazta a sérvműtéteknél. Ezenkívül úgy találta, hogy az ezüstfólia hatékony módszer a műtéti sebek posztoperatív fertőzéseinek leküzdésére. Carl fia, a sebész Carl Benno Credé (1847-1929) volt az első, aki ezüstkolloidot alkalmazott a sebfertőtlenítéshez (1891), miután megfigyelte, hogy Halsted ezüstfóliát ragasztott a sebekre a fertőzések kezelésére. Az ezüstsók helyi alkalmazása általános terápiává vált. Crusius az 1890-es években, jóval a közelmúltban történt újrafelfedezése előtt AgNO3-t használt égési sérülések kezelésére.

Vonnaegele felismerte, hogy az ezüst antibakteriális hatása elsősorban az ezüstionnak tulajdonítható, és olyan szisztematikus vizsgálatokat végzett, amelyek során arra a megállapításra jutott, hogy az ezüst hatékony antimikrobiális szer szinte minden egysejtű szervezet (legalább 650 faj) ellen, de gyakran nem az a penész vagy a paraziták ellen. Az amerikai Georgia Arbuckle Fix (1852-1918) ezüstlemezt használt egy koponyaplasztikai műtét során. A legenda szerint a vékony lemezt ő maga verte egy ezüstpénzből abban a reményben, hogy tisztán fogja tartani a sebet.

Az első fizikai Nobel-díjas, egy bizonyos Wilhelm Conrad Röntgen (1845-1923), pedig 1895-ben felfedezte, hogy a röntgensugárzás aktiválja az ezüsthalogenoid kristályokat, lehetővé téve a radiográfiai felvételek rögzítését.

Csak érdekességként említem meg, hogy 1818-ban egy Charles Bell nevű angol kémikus felfedezte, hogy ezüst fragmentumokat higannyal összekeverve olyan paszta jön létre, amely alakítható, még mielőtt fémötvözetté keményedne. Ez az amalgám (fog)tömés. Az első ezüstfehérje-készítményt Arthur Eichengrün (1867-1949) német kémikus találta fel, és 1897-ben került a terápiás gyakorlatba. Az Argyrol az ezüst-proteinsav másik példája; Albert Coombs Barnes (1872-1951) és Hermann Hille (1872-1962) a gonorrhoea ellen vezették be 1902-ben, és ma is használatos.

Az 1900-as évek elején ezüstpénzt tettek a tejesedényekbe, hogy meghosszabbítsák annak eltarthatóságát. Az első világháború alatt ezüstvegyületeket használtak a fertőzések megelőzésére, s a frontvonalban dolgozó egészségügyi személyzet ezüstfóliákat alkalmazott a katonák sebeinek becsomagolására, a mély sebek lezárására pedig ezüst varratokat használtak.

Az ezüstkolloid az 1900-as évek elején debütált külső és belső antimikrobiális szerként is. Valódi erejét Henry Crookes orvoskutató 1910-ben ismerte fel, és fontos szerepet játszott az ezüstkolloid kutatásának előmozdításában. Használták a kórházi berendezések fertőtlenítésére, valamint a fertőzések leküzdésére a sebkezelés során, szemcseppben, orrcseppben vagy éppen intravénás injekcióban. 1900 és 1940 között betegek tízezrei fogyasztottak ezüstkolloidot, és több millió adag ezüstöt adtak be intravénásan. 1940-re legalább ötven különböző ezüstvegyület állt az orvosok és betegeik rendelkezésére, amelyekkel számos fertőzéses betegséget gyógyítottak hatékonyan. Ezek között éppúgy voltak ezüstsók, ezüstözött fehérjék, egyéb ezüstvegyületek, és természetesen a tiszta ezüstkolloid is megtalálható volt a patikai kínálatban. Míg az ilyen terápia általában biztonságos, bebizonyosodott, hogy a nagy dózisú ezüst, ha parenterálisan adják be, görcsöket vagy akár halált, nagy adagok orális adagolása pedig gyomor- és bélrendszeri zavarokat okozhat.

Az ezüst alkalmazásának visszaszorulását a penicillin és más antibiotikumok felfedezése és elterjedése okozta, de manapság újra figyelmet kapott az antibiotikum-rezisztens törzsek megjelenése miatt. Nem utolsó sorban Carl Moyer (aki 1965-ben javasolta a 0,5%-os AgNO3 alkalmazását) és a new york-i Charles Fox (1969, ezüst szulfadiazin) munkásságának köszönhetően ma is ott van a sebkezelő szakemberek eszköztárában. Napjainkban az ezüstöt leginkább helyileg és a sebkötözésben használják, hogy csökkentsék az ezüst mellékhatásainak, például argyria-nak (a vérkeringésbe került Ag különböző szövetekben, pl. a bőrben, a szemben és a nyálkahártyákban lerakódik, és kékesszürkére színezi) a kockázatát. A legkorábbi ilyen eseteket az 1700-as években jegyezték fel.

Egy orosz író, Sólem Áléchem szerint „Az ezüst és az arany emberi kéz műve, és az arany meggyilkolja az embert!” Jóllehet az arany és a sebgyógyulás kapcsolatának talán érdemes lenne egy blogbejegyzést szentelni, a fentiek fényében bizton állíthatjuk, hogy az ezüstnek és vegyületeinek megvolt és meg is lesz a szerepe a medicinában, és azon belül a sebkezelésben. Ezt mi sem támasztja jobban alá, mint Wilson Sim (Brisbane, Ausztrália) és munkatársai tanulmánya. A 2007 és 2017 között szabadalmaztatott ezüst alapú termékeket felülvizsgálva – beleértve az antimikrobiális ezüst klinikai és gyógyászati felhasználását, a testápolást, a háztartási, mezőgazdasági és ipari alkalmazásokat – 10 év alatt mintegy 5000 új bejelentést regisztráltak, főként ázsiai országokból.

Az illusztrációk forrása a Pixabay.com.

Figyelem! Az eredeti poszt megjelenése után a blogbejegyzéseink csak igen ritkán frissülnek. Mivel az orvostudomány és az egészségipar folyamatosan fejlődik, egyes megállapítások már idejüket múlhatták, ezért feltétlenül figyelje a közzététel időpontját, és – ami még fontosabb – keresse a minél frissebb információkat!