Hangyák és sebkezelés

Elkészült az első magyar hangyanév-katalógus – adta hírül a múlt hét elején a National Geographic. Jóllehet a hangyafélék családja az egyik legismertebb, legnagyobb számú és ökológiai jelentőségű rovarcsoport, ennek ellenére sok magyarországi fajnak eddig nem volt egyedi és következetes megjelölése nyelvünkben. Ennek most vége, mert az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Ökológiai Kutatóközpontjának munkatársai által elkészített katalógus mind a 126 magyarországi hangyafaj nevét tartalmazza, emellett szerepel benne 238 gyakran említett, de külföldön honos faj új magyar elnevezése is. A regiszter az ő további munkájukat alapozza meg, nekem pedig alkalmat ad arra, hogy felvillantsak néhány szemelvényt arról, milyen szerepet játszanak a hangyák a sebkezelésben.

A hangyáknak több mint 12.000 faja ismert. Az orvoslásban való alkalmazásuk meglehetősen hosszú múltra tekint vissza. A hagyományos kínai gyógyítók a látás javítására hangyatojást alkalmaztak, a középkoriak úgy vélték, hogy fogyasztásuk erősebbé teheti az embereket. A marokkóiak pedig a 19. század végén hangyákat alkalmaztak a letargia kezelésére. A modern tudomány is igazolta jótékony hatásukat. Például egy 1984-es tanulmány szerint a dél-amerikai fa hangya (Pseudomyrmex sp.) mérge enyhíti a rheumatoid arthritis tüneteit. Egy 2005-ös kínai, egereken végzett kutatás pedig megállapította, hogy a polyrhachis lamellidens-nek gyulladáscsökkentő tulajdonságai vannak.

Ami a sebkezelést illeti, a hangyákat már az őskorban is használták sebzárásra. Ennek első ismert említése az ie. 1000 körülre datálható, varázsénekeket tartalmazó Atharvavéda-ban található. A hangyákat még nem bőrsebeknél használták, hanem műtétek után, a bélsebek varrására. Valószínűleg, de nem bizonyítottan hosszú-hosszú idő kísérletezgetése és gyakorlata vezetett el idáig.

Tarján Jenő könyve szerint már az arab orvosok is észrevették, hogy a sebszélek egyesítésével kedvezőbbek a sebgyógyulási eredmények. „Kapocsként” nagy méretű hangyákat használtak: összefogták a bőrt, a sebhez tették a hangyák száját, akik beleharaptak a bőrbe, és összetartották a seb széleit. Shibab Ahmed Hamza doktori értekezésében ezt azzal egészítette ki, hogy ez a reflex olyan erős, hogy a hangya testét akár le is lehetett vágni. Néhány nappal később, a seb gyógyultával a „varrat” önmagától leesett. A hangyák ráadásul olyan antibakteriális hatású anyagot választanak ki, amely megakadályozza a sebfertőzést. A közel-keleti görög borbélysebészek ugyanezt a gyakorlatot alkalmazták. A „sebészet atyja” és a „plasztikai sebészet atyja”, az ókori indiai Sushruta egy lépéssel továbbment, s azt tanácsolta az embereknek, hogy a tökéletesebb hatás érdekében használjanak hagyományosabb öltéseket is.

Megjegyzendő, hogy a hangyák, csakúgy, mint az emberek, különböző betegségekben szenvednek. Az ezek egy részét okozó baktériumok kezelésére néhány fajuk saját antibiotikumot állít elő. Egy összehasonlító tanulmány azonosított néhány hangyafajt, amelyek erőteljes antimikrobiális szereket használnak, s amelyekből néhány alkalmas lehet a humán alkalmazásra is.

Maga a műtéti alkalmazás a kora reneszánszig maradt fenn. Miért hagytak fel vele? A téma kutatója szerint a kor híres sebészei közül Theodoric Borgognoni (1205–1298) azért utasította el a módszert, mert arab, Guy de Chauliac (1300-1368) úgy vélte, hogy a test kilöki őket, Giovanni di Vigo (1450-1525) pedig elavultnak hitte. Guilhemus Fabricius Hildanus (1560-1634) szerint a mandibulák túlságosan ellazultak a hangyák halála után (és télen is nehéz volt beszerezni őket), Matthäus Gottfried Purmann (1649-1711) pedig kinevette az eljárást a könyveiben. A bélből készült varróanyagok alkalmazása ebben az időben vált elterjedtté, és beszerzésük is sokkal könnyebb volt.

Európán kívül még sokáig használták. Az 1800-as évektől megfigyelték a dél-amerikai őslakók általi, 1896-ban pedig leírták a görögországi, ottani borbélyok általi alkalmazását. A Francia Idegenlégió feljegyzései szerint Algériában még napjainkban is használják.

A témánkhoz tartozik még, hogy a méhek és a darazsak e rokonai között vannak olyanok is, amelyek ellátják a harcban megsebzett társaik sérüléseit. A meglehetősen gyakori csatákban megsebesült hangyák egy speciális vegyi anyagot választanak el, amely odavonzza a társakat, és arra készteti őket, hogy visszacipeljék a sérültet a fészekbe. Az afrikai Matabele-hangyák (Megaponera analis) kezelése rendkívül hatékony, hiszen elsősegély hiányában a sebesült hangyák 80%-a 24 órán belül elpusztul, míg az „orvosi” ellátásban részesülők mindössze 10%-os eséllyel halnak bele sérüléseikbe, ha a kezelést követően steril helyen tartják őket.

A mürmekológusok (hangyakutatók) és a sebkezelési szakemberek (helkológusok?) valószínűleg nem kezdik meg a napi együttműködést e blogbejegyzés nyomán a krónikus sebek gyógyulásának elősegítése érdekében, de – úgy vélem – a fentiekben Ön a diszciplina történetének egy érdekes, bár apró szeletével ismerkedhetett meg.

Az illusztrációk forrása a Pixabay.com.

Figyelem! Az eredeti poszt megjelenése után a blogbejegyzéseink csak igen ritkán frissülnek. Mivel az orvostudomány és az egészségipar folyamatosan fejlődik, egyes megállapítások már idejüket múlhatták, ezért feltétlenül figyelje a közzététel időpontját, és – ami még fontosabb – keresse a minél frissebb információkat!