IgNobel-díj és sebkezelés

Ebben az évben szeptember 17-én adták át az IgNobel-díjat (az Alfred Nobel-re és az általa alapított díjra is szándékosan utaló elnevezésben a nobel nemest, kiválót jelent németül, az ig- pedig fosztóképző). Az elismerést a nemzetközi tudományos élet azon szereplőinek ítélik oda, akiknek tevékenysége értelmetlen (vagy elsőre annak tűnő) felfedezésekhez, használhatatlan találmányokhoz vagy egészen egyszerűen mulatságos javaslatokhoz vezetett. Az idei díjazottak között olyan kutatási témák is szerepelnek, mint a héliummal dúsított levegő belélegeztetése egy aligátorral, összefüggés kutatása a különböző országok nemzeti jövedelme és a lakosok csókolózásainak száma között, nárcisztikus személyek kiszűrése a szemöldökük alapján, vagy annak kimutatása, hogy a politikusok inkább élet-halál urai, mint a tudósok és az orvosok (orvosi oktatás kategória).

Jóllehet az előbb hivatkozott cikkben, nem szerepel, de utána néztem, és az orvosi kategória díját a Nienke Vulink, Damiaan Denys, és Arnoud van Loon (Hollandia, Belgium) triónak ítélték oda egy sokáig fel nem ismert egészségi állapot diagnosztizálásáért, ez a mizofónia, a szorongás a más emberek által kiadott rágó hangok miatt.

2019-ben olasz kutatók díjnyertes kutatásukban kimutatták, hogy a pizza csökkenti egyes ráktípusok kialakulását, illetve a szív- és érrendszeri megbetegedések kockázatát – feltéve, ha eredeti olasz pizzáról van szó. 2018-ban Marc Mitchell és David Wartinger azért kaptak elismerést, mert megállapították, hogy abban az esetben, ha hullámvasutazáskor a hátsó kocsik valamelyikébe ül a páciens, akkor 64% eséllyel mozdul el a veseköve, míg az első kocsiknál ez csak 17%. 2017 nyertesei kimutatták, hogy agyunk bazális ganglionjai döntik el, mennyire szeretjük a sajtot. És a sort lehetne folytatni egészen 1991-ig.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy milyen sebkezeléssel-sebgyógyulással foglalkozó témákkal foglalkoztak már a díjat odaítélők? Az Improbable Research oldalain keresve a nyertesek között nem találtam témánkba vágót, de munkatársuk, Alice Shirrell Kaswell idén júniusban beszámolt Neil W. M. Orr „Is a mask necessary in the operating theatre?” (Szükséges-e a maszk a műtőben?) című 1981-es tanulmányáról (Annals of the Royal College of Surgeons of England). A szerző leírta, hogy 1980 folyamán a műtőjükben – változatlan rutin mellett – 6 hónapig nem hordtak maszkot. A sebfertőzési arányokat azután összehasonlították az előző 4 év megfelelő 6 hónapjával. A sebfertőzés nem nőtt a maszk nélküli időszakban, sőt valójában jelentős csökkenés volt tapasztalható. Véleménye szerint ez a megállapítás további vizsgálatokat indokol. A tudományos világ azonban nem igazán kapott az alkalmon.

Alice Shirrell Kaswell ugyanakkor beszámolt a Karolinska Istitutet (Svédország) munkatársának, T. Göran Tunevall-nak tíz évvel később, 1991-ben megjelent cikkéről („Postoperative Wound Infections and Surgical Face Masks: A Controlled Study” – „Műtét utáni sebfertőzések és sebészeti arcmaszkok: ellenőrzött vizsgálat” – World Journal of Surgery) is. Náluk mindenki a szokásos rutin szerint viselt maszkot 1.537 műtét során. Ugyanakkor 1.551 operáció alatt nem viseltek maszkot, kivéve 277 olyan esetet, amikor 1 vagy 2 személy náthája, vagy allergiás rhinitise miatt felvette azt. Nem találtak statisztikailag szignifikáns különbséget a sebfertőzések arányában. Az első csoportnál 73 (4,7%) sebfertőzést regisztráltak, a másodiknál 55 (3,5%) fordult elő. Ráadásul a sebfertőzésekből tenyésztett baktériumfajok semmiben sem különböztek a két csoport esetében. Úgy vélte, hogy az eredményeik arra utalnak, hogy az arcmaszkok használatát át lehet gondolni. A maszkok használhatók az operáló csapat megvédésére a fertőzött vér cseppjeitől és a levegőben terjedő fertőzésektől, de nem bizonyított, hogy megvédik a beteget, akit egy egészséges team operál.

Megjegyzendő, hogy az Anesthesiology c. szakfolyóirat 2010 decemberi számában Eva Sellden és munkatársai (szintén a Karolinska Intézetből) már arról számoltak be, hogy az anesztézia személyzetének – néhány eset kivételével – már nem kötelező az eldobható arcmaszkokat viselni a műtőben, s ezt a változást a sebész kollégák jóváhagyták. A sebészeknek és az asszisztenseknek továbbra is kötelező maszkot viselniük. Leszögezik, hogy nem állnak rendelkezésre bizonyítékok e gyakorlat alátámasztására, és a kismértékű potenciális hatás miatt valószínűleg nehéz megtervezni és megvalósítani azokat a vizsgálatokat, amelyek az arcmaszkokkal vagy anélkül mutatják be a fertőzés arányát. Hasonló eredményekre jutott az általuk első forrásként megadott szerzőpáros, Allyson Lipp és Peggy Edwards, akik 2.113 résztvevő bevonásával három vizsgálatot végeztek el. Egyikben sem volt statisztikailag szignifikáns különbség a fertőzöttség arányában a maszkot viselő és a maszk nélküli csoport között. Nem világos, hogy a műtéti team tagjai által viselt arcmaszkok befolyásolják-e a betegek műtéti sebfertőződését.

A maszkok (és más egyéni védőfelszerelések) viselésének és az általuk okozott bőrsérüléseknek, nyomási fekélyeknek a kérdése előtérbe került a COVID-19 kapcsán. E kérdésre talán még visszatérünk.